Didier Deschamps ugyan játékosként egy igazi zseni volt, edzőként nem túl kiemelkedő taktikailag. Ráadásul ennek az elképesztően erős francia keretnek közmegegyezés alapján őt kiáltották ki a torna előtt a leggyengébb láncszemeként. Való igaz, nem olyan géniusz, mint mondjuk Pep Guardiola, de egyrészt remek motivátor, másrészt a játékosai mélyen tisztelik, harmadrészt tökéletesen alkalmazkodik az adott találkozó sajátosságaihoz. Negyedrészt pedig, képes volt a saját pályafutásából átemelni.

Deschamps a csapatkapitánya volt az 1998-as VB győztes együttesnek. Az a csapat egy elég furcsa felállást alkalmazott: egy amorf 4-2-3-1-et, egy mélységi irányítóval (Deschamps), egy akkoriban klasszikus középső középpályással (Petit), egy védekezni tudó és nagyon alázatos, nagy teherbírású játékossal (Karembeu), illetve két, lényegében hasonló profilú 10-essel, Zidane-nal és Djorkaeff-el. Jacquet kapitánynak komoly fejtörést okozott ezen futballisták egyidejű pályára tétele és ez a gall gárda is hasonló problémával küzdött.

Pogba és Griezmann is a 10-es pozíciójában, középen érzi magát jól, ami egy ideig megoldhatatlan problémát okozott. Ha az Atletico támadója került a szélre, ő volt szürkébb, ha Pogba került hátrébb egy sorral, ő. Azonban Deschamps megoldást talált a helyzetre, egy olyan taktikai húzással, amit személyesen nézhetett végig. 

A képen a '98-as döntő francia kezdője látható. Ahhoz, hogy Djorkaeff-nek és Zidane-nak is megkapja a szabadságot, a fentebb már felsorolt névsor így került fel a pályára. Lizarazu és Thuram biztosította a csapat szélességét, Deschamps irányított mélyről, Zidane segített neki a labdakihozatalban és osztogatta tovább a labdákat. Petit volt az, aki robotolt a meccsen és mindenhova besegített. Djorkaeff befelé mozgott rendre, illetve a kontrákat vezette, Guivarc'h pedig a tizenhatoson belül nyitotta a területeket a társaknak. Karembeu volt az, aki a nemsoká' lefektetett analógiánkban a kulcsszereplő: Petit feladata volt a Djorkaeff mögötti területek biztosítása, Karembe-é viszont az együttes egyensúlyban tartása: ha kellett, támadott, beadott, ha kellett, akkor visszazárt a középpályára, a terület bal oldalán kialakult tolódást ellensúlyozva. Ez a kvázi-4-2-3-1 védekezésben mutatta meg ezt igazán, ahol tisztán 4-3-3-á alakult. 

(A képen: az első 3 játékos balról jobbra Djorkaeff-Zidane-Guivarc'h, míg a második sor Petit-Deschamps-Karembeu)

Ezt elsőként Peru, majd Argentína és Uruguay (itt nem Matuidi, hanem eltiltása miatt Tolisso került be) ellen is használta Deschamps - ekkor már a kispadon ülve. Az ő 4-2-3-1-e sem teljesen vegytiszta, hiszen Griezmann a félterületből indul, sem a szélről, sem középről, illetve Mbappé sem tükörszélső. De a hasonlóság - valószínűleg nem véletlenül - kísérteties.

A várható kezdő Belgium ellen. Pavard és Hernández természetesen a szélekért felel. Mbappé kifelé és befelé is húzódik, Giroud pedig fizikai erejét kihasználva teremt helyet a beindulóknak. Az igazán nagy húzás itt azonban nem a jobb oldalt van, mint 1998-ban, hanem a bal oldalt: Pogba és Griezmann egyszerre kap lehetőséget a félterületben helyezkedni, miközben mindketten elvégezhetik azt a feladatot is, amit kevésbé szeretnek: Pogba néha hátrébb marad és mélységi passzokkal élve a kontrák ellen segíti a csapatát, míg Griezmann esetenként kihúzódik a szélre, a középre érkezőknek beadva a labdát. Ezt pedig úgy lehetséges, hogy Matuidi a csapatban van: a Juve középpályása bal lábas, és korántsem fogalmatlan támadásban, így remekül használható a beadásokhoz. Mindemellett biztosítja Kanté mellett a Pogba mögött területeket. 
Deschamps remekül adaptálta tapasztalatait és egy egykor már sikeres elképzelést a saját csapatára, amivel több játékosának az erényei is kidomborította. Így fordulhat elő, hogy Dembélé vagy Lemar a padon ülhet - ha lendületet hoznak a végén, az is elég, a munka nagy részét akkora már lehet, hogy elvégzik a társak.

Hogy miként fog működni ez a belgák ellen, az csak 20:00-tól derül ki. Remek összecsapásnak lehetünk majd tanúi, mind taktikailag, mind játékban elképesztő izgalmakat hozhat. Írjátok le a meglátásaitokat ti is a témában!

A 2018-as Világbajnokság csoportköre véget ért, a nyolcaddöntő párharcai kialakultak. Így volt időm kicsit megpihenni, értékelni, illetve egy olyan témáról értekezni, ami szerintem a válogatott futball sajátja lett és rendkívül érdekfeszítő.

Nem titkoltan nagy csalódásomra és a világ hatalmas meglepetésére Németország búcsúzott a VB-től, csoportutolsóként, két vereséggel és egy nagyon nehéz győzelemmel. Az, hogy klasszikusan nagy válogatottak hullanak ki gyorsan, meglepetést okozva – gondoljunk csak arra, hogy ezen a tornán Olaszország és Hollandia sincs ott – egyáltalán nem ritka. A mostani kieső kiléte volt az, ami igazán elgondolkodtatott. Németország egészen biztosan a futball történelem legmegbízhatóbban teljesítő és leghosszabb ideje toppon lévő válogatott együttese. A germánok 1938, vagyis kereken 80 éve nem estek ki a VB csoportköréből, ami egészen hihetetlen szám. Így nyilvánvalóan logikus gondolat az, hogy mitől lehet negatív értelemben ennyire rossz ez a csapat. Egyáltalán nem az, de van egy komoly faktor, amivel kapcsolatban sémát véltem felfedezni, így utána kutattam.

Franciaország 1998-ban hazai pályán diadalmaskodott egy elképesztő generáció vezetésével. Olaszország a zseniális Marcello Lippi által összerakott kerettel és a Calciopoli botrányt követően felpaprikázott, egymásért végletekig küzdő játékosokkal nyert 2006-ban Németországban. A tiki-taka és a Barcelona uralkodásának csúcsán pedig Spanyolország győzött a 2010-es világeseményen, végig gyalogolva és kifilézve az ellenfeleket. Hogy mi a közös ezekben a csapatokban és a Fritzekben? Az, hogy a világbajnoki címüket követően mind kiestek a következő tornán, már rögtön a csoportkörben. Így végig kell vennünk ezen szerepléseket. (Figyelem, a továbbiakban többször is kicsit száraz adatok lesznek közölve, de ez elengedhetetlen a cikk mondanivalójának szempontjából.)

Az 1998-as VB-t Franciaország veretlenül nyerte meg (kétszer született döntetlen, Paraguay ellen a hosszabbítás, az olaszok ellen egy legendás büntetőpárbaj döntött), szinte végig kreatív és jó játékkal. Az akkori kezdőjük így nézett ki (nyilván a torna közben voltak változtatások, de ez volt az általános - a továbbiakban is ilyen szempontok szerint használom majd a kezdőket): Barthez - Thuram, Leboeuf, Desailly, Lizarazu - Petit, Deschamps - Djorkaeff, Zidane, Karembeu - Guivarc'h. A csapat Aimé Jacquet kapitánysága alatt egy nagyon rugalmas 4-2-3-1-et játszott, ahol az öt középpályás gyakran cserélt helyet. Tökéletes korosztály volt, Európa nagy csapataiban szereplő sztárokkal, akik mind a húszas éveik vége felé voltak (26-29 éves korig). A focistáknál ez a legjobb kor, ekkorra a játékosok már elég tapasztaltak, a tudásuk legjavával rendelkeznek, miközben a legjobb fizikai állapotukban vannak. A nagyon erős gárdával érkező, de korszerűtlenebb és mereven játszó brazilokat 20 percet emberhátrányban játszva is 3-0-ra intézték el, a már kopaszodó Zidane két legendás fejesével. Magabiztos és teljesen megérdemelt győzelmet arattak hazai pályán, így pedig címvédőként és esélyesként érkeztek a 2002-es dél-koreai tornára. Most lássuk a gallok két 23-as keretét.

1998: Barthez, Lama, Charbonnier
Védők: Blanc, Desailly, Leboueuf, Lizarazu, Thuram, Candela
Középpályások: Petit, Deschamps, Karembeu, Boghossian, Viera, Zidane, Pires  
Támadók: Dioméde, Dugarry, Trézéguet, Djorkaeff, Henry, Guivarc'h

2002: Kapusok: Barthez, Ramé, Coupet 
Védők: Desailly, Leboeuf, Christanval, Silvestre, Lizarazu, Thuram, Candela, Sagnol 
Középpályások: Viera, Petit, Makélélé, Boghossian, Djorkaeff, Micoud, Zidane, Wiltord  Támadók: Henry, Trézéguet, Dugarry, Cissé

4 évet követően a kapusokat nem belevéve a buliba, 7 új játékos került be a keretbe, de ami igazán érdekes, az a kezdő, a taktika és az edző kérdése. Ennek a világeseménynek Roger Lemerre vezetésével futottak neki a franciák. Lemerre Jacquet kapitány másodedzője volt 1998-ban és sokat nem változtatott az akkor bevált recepten: a kezdőből csupán 3, esetenként 4 játékos került ki a korábbiakhoz képest, akiket már idősnek vélt a mester - Guivarc'h, Desailly, Karembeu. Emellett a 4-2-3-1-es felállás is maradt, gyakorlatilag ugyanazzal a taktikával. A franciák akkor abba a nehéz helyzetbe csúsztak, amikor a jobbnál, a győztesnél nehezebb még jobbat csinálni. Nem mertek lényegeset változtatni, többet belenyúlni a csapatba. Csakhogy a játékosok ettől függetlenül idősödtek 4 évet (arról nem is szólva, hogy Zidane sérült volt és nem tudta tevékenyen segíteni a társakat). Senki sem volt, aki vezette volna a többieket, az eredmény így pofára esés lett, 0 szerzett gól, 1 pont és utolsó hely a csoportban.

Lépjünk kicsit későbbre. Kisfiúként a 2006-os VB volt az első, amit láttam, és élénk emlékeim vannak a tornáról (például a potyogó könnyeim Zinedine kiállításánál). A 2006-os Világbajnokság valószínűleg a 21. század legjobbja volt, meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal és felejthetetlen pillanatokkal teletűzdelve. A végső győztes Olaszország előbb a csoportban Ghánán, Csehországon és az USA-n lépett túl csoportelsőként, majd a torna további részében megmutatták mi is az az olasz foci: a csoportkörben kapott 1 gólt követően sem Ausztrália, sem Ukrajna, sem Németország nem talált be nekik a döntőbe vezető úton, ahol ugyan Zidane azt a legendás felsőkapufás tizenegyest értékesítette, a taljánok heroikus és végsőkig kiélezett büntetőpárbajban nyertek. Akkor az olasz kezdő így nézett ki: Buffon - Zambrotta, Cannavaro, Materazzi, Grosso – Camoranesi, Gattuso, Pirlo, Perrotta – Totti, Toni. Azt a gárdát Pessotto halála és a Calciopoli egészen elképesztően összekovácsolta, Nesta sérülése, piros lapok és a legkellemetlenebb helyzetek sem jelentettek akadályt. Védekezésben szinte megoldhatatlan feladatot jelentettek az ellenfélnek és bár sok együttesnek több sztárja volt, Perrotta, Zambrotta vagy Grosso 110%-on teljesített, Pirlo ekkor került be a futball legfelsőbb elitjébe, összességében pedig mindig volt valaki aki előrelépett.

A 2010-es VB-re így címvédőként érkeztek Itália legjobbjai, de végül csúfos kudarcot vallottak. Mielőtt rátérünk a lényegre, most is nézzük meg a két keretet.

2006: Kapusok: Buffon, Peruzzi, Amelia
Védők: Zaccardo, Grosso, Cannavaro, Barzagli, Nesta, Zambrotta, Oddo, Materazzi
Középpályások: De Rossi, Gattuso, Pirlo, Barone, Perrotta, Camoranesi, Totti
Támadók: Del Piero, Toni, Gilardino, Iaquinta, Inzaghi

2010: Kapusok: Buffon, Marchetti, De Sanctis
Védők: Zambrotta, Criscito, Maggio, Bonucci, Bocchetti, Chiellini, Cannavaro Középpályások: De Rossi, Marchisio, Pirlo, Montolivo, Gattuso, Palombo, Camoranesi, Pepe Támadók: Gilardino, Iaquinta, Di Natale, Pazzini, Quagliarella

Ez újfent a mezőnyjátékosokat figyelembevéve, 10 változtatást jelentett a 4 évvel korábbi kerethez, amit úgy gondolhatnánk első blikkre, hogy generációváltást hozott magával. Az igazság azonban csupán az, hogy a játékoskeret sokkal gyengébb volt, mint a győzelem idején, Lippi pedig ekkorra eléggé elvesztette a gyeplőt az együttes felett. Bocchetti, Montolivo, Palombo, Pepe és Quagliarella abszolút nem voltak az a szint sohasem, ami egy VB győzelemre esélyes csapatba kellene. A kezdő a tornán eltöltött 3 kínkeserves csoportmeccs alkalmával a következőként nézett ki: Marchetti - Zambrotta, Cannavaro, Chiellini, Criscito - Pepe, De Rossi, Montolivo, Marchisio - Iaquinta, Gilardino. Háromféle felállást alkalmazott az öreg Marcello, de a játékosokat ennek ellenére nem igazán cserélte ki, csak más alakzatban rakta fel a pályára. És fontos az is, hogy ekkor már Cannavaro 36, Zambrotta 33, a csereként rendre beálló Camoranesi pedig szintén 33 éves volt. Totti, Grosso, Materazzi, Del Piero, Nesta és Inzaghi ekkorra visszavonult a válogatottól.

A sok ténymegállapítás és leírás után viszont keressünk is értelmet és magyarázatot. Az olasz válogatott 2010-ben abba a hibába esett, ami kísértetiesen hasonlít a franciákéra. Mikor világbajnokok lettek, egy remek korban lévő, tapasztalt, de még nem idős korosztály állt a rendelkezésükre, akik azonban 4 évvel később már túl idősek voltak. Marcello Lippi a padon maradt, de nem változtatott, ugyanazzal az elképzeléssel és taktikával küldte fel az övéit. Csakhogy ez már nem működött. Többen megöregedtek, aki kikerült azt a 2006-os keret cserejátékosai vagy gyenge futballisták pótolták. Nem sikerült fejleszteni azon, ami működött, a győzelmet követően ugyanazok az állapotok maradtak. Az eredmény viszont változott, 2 döntetlen, 2 pont, és a csoport utolsó helye a nem túl veretes Paraguay, Szlovákia, Új-Zéland hármas mögött.

A 2010-es eseménynél maradva pedig vadonat új győztest ünnepelhettünk: Spanyolországot. A tiki-taka végigrobogott a mezőnyön, az első körben elszenvedett, Svájc elleni meglepetés vereséget követően Spanyolország egyetlen egy gólt kapott, Portugália, Paraguay és Németorszég sem állhatta útjukat, hogy aztán Iniesta hosszabbításban lőtt góljával legyőzzék a döntőben Hollandiát. Guardiola Barcája ekkor volt a csúcson, a jó Pep pedig a VB-t nézve valószínűleg révületbe esett: a spanyolok „ha nincs az ellenfélnél a labda, akkor nem is lő gólt” taktikája tökéletesen ült és a 2008-as Eb győzelmet követően az ibériaiak ültek fel a válogatott futball trónjára. A tornán a következő volt a kezdő: Casillas - Ramos, Pique, Puyol, Capdevila - Busquets, Alonso, Xavi - Iniesta, Villa, Pedro.

A 2014-es VB úgy érkezett el, hogy senki sem hitte volna el azt, ami bekövetkezett. A 2012-es EB-n címet védő spanyolok 3 ponttal és 7 kapott góllal estek ki. Az eredményeknél pedig csak egy dolog volt elkeserítőbb; mégpedig a mutatott játék. A lendületes és rengeteg háromszögelléssel operáló passzjátéknak nyoma sem volt, az azonnali letámadás eltűnt; a spanyolok csupán körbeadogadták a labdát, mint valamiféle kézilabda fal előtt, majd sétálgattak a kezdőkörbe a kontrákból kapott gólokat követően (ezt a mai, oroszok elleni nyolcaddöntőn tökéletesen reprodukálták). Nézzünk is rá a két torna két keretére.

2010: Kapusok: Casillas, Reina, Valdés
Védők: Ramos, Puyol, Piqué, Capdevila, Albiol, Arbeloa, Marchena
Középpályások: Fabregas, Martínez, Mata, Navas, Alonso, Xavi, Busquets, Silva, Iniesta Támadók: Pedro, Villa, Torres, Llorente

2014: Kapusok: Casillas, Reina, De Gea
Védők: Albiol, Juanfrán, Alba, Ramos, Piqué, Azpilicueta, Martínez
Középpályások: Busquets, Xavi, Alonso, Iniesta, Silva, Cazorla, Fábregas, Koke, Mata Támadók: Costa, Villa, Torres, Pedro

A hispánoknál ugyanaz állapítható meg, mint a korábbi két esetben. A keret nagyon kis mértékben cserélődött ki, miközben a világbajnoki cím idején pont jó korban lévő labdarúgók öregedtek 4 évet. A padon akkor sem volt változás, Vicente del Bosque maradt a tréner és az elképzelések, a taktika sem lett más. Az eredmény pontosan ugyanaz, mint a franciák és az olaszok esetében: kiesés a csoportkörben, egészen pocsék játékkal.

A 2014-es VB-t pedig nem más nyerte, mint az akkor már jó ideje a cél közelében lebegő korosztályt felmutató Németország. Müller, Khedira, Özil, Boateng vagy Neuer elsőként itt tűnt fel igazán a topfutball színpadján, majd az idősebb és tapasztaltabb társaikkal – Schweinsteiger, Lahm, Mertesacker, Klose – együtt fejlődtek. VB bronzérmen, EB döntőn és elődöntőn vezetett az út végül a 2014-es argentinok elleni világbajnoki címig, amit az a remek együttes joggal kapott meg. A játékosok a már sokszor említett jó korban voltak, hosszú ideje finomítgatta a csapat a taktikáját, ami ráadásul messze a legmodernebb és legjobban kidolgozott volt a mezőnyből; ha másra nem is, a brazilok 7-1-es kivégzésére minden futball szerető ember emlékezni fog. Majd miután azt láttuk, hogy a visszavonuló öregek helyét remek fiatalok veszik át és a csapat nem sokat változott, ugyanolyan jó, mint volt, Németország egyértelmű esélyesként érkezett az orosz tornára. Mielőtt tovább megyünk, vizsgáljuk meg utoljára is a két torna keretét.

2014: Kapusok: Neuer, Weidenfeller, Zieler
Védők: Boateng, Hummels, Mertesacker, Höwedes, Durm, Ginter, Mustafi
Középpályások: Lahm, Kroos, Schweinsteiger, Khedira, Grosskreutz, Götze, Özil, Kramer Támadók: Müller, Klose, Podolski, Schürrle, Draxler

2018: Kapusok: Neuer, Ter Stegen, Trapp
Védők: Boateng, Hummels, Rüdiger, Süle, Kimmich, Hector, Plattenhardt, Ginter
Középpályások: Kroos, Khedira, Rudy, Gündogan, Goretzka, Özil
Támadók: Draxler, Brandt, Reus, Müller, Gomez, Werner

Akik ilyen hosszú ideig is velem maradtak és olvassák, azok már tudják mi következik: a keret alig cserélődött ki érdemben, miközben a játékosok idősebbek lettek. Joachim Löw ült ugyanúgy a padon, és Löw ugyanazzal a felállással és taktikával akarta levezényelni ezt a Világbajnokságot is. Ennek az eredménye a Mexikó és Dél-Korea elleni vereség, illetve a csoportból való kiesés lett. A németek korábbi kreatív, pontosan kimunkált és nagyon lendületes támadójátéka nyomokban sem volt fellelhető; taktikai hibákat halmoztak egymás hegyén-hátán, a középpályás védekezés nem létezett, miközben Löw ugyanúgy reagált a dologra, mint ahogyan korábban Lemerre, Lippi, majd Del Bosque: elkezdte kicserélgetni a játékosokat, kisebb taktikai utasításoktól eltekintve ugyanazzal a stratégiával.

Nyilvánvalóan nem csak azon múlt ezen együttesek bukása, amit most végig tárgyaltunk. Belső konfliktusok, szerencsétlen helyzetek és komolyabb hiányosságok is szerepet játszhattak, azonban ekkora minta mellett egy tény könnyedén megállapítható. A 21. század Világbajnokságainak címvédői mind beleestek ugyanabba a hibába. A csúcsra járatott korosztályuk kifutásának kezdetét nem vették komolyan és úgy gondolták: a sikeres recepten ne változtass, működni fog magától is. Mi sem lehetett ennél nagyobb butaság. A futball a hosszú története során rengeteg változáson ment keresztül és bár a válogatott színtér lassabb ezen a téren, 4 év nagyon hosszú idő ahhoz, hogy egy csapat a babérjain üljön. Még nem tudni ki lesz az idei világbajnok, de az bizonyos, hogyha nem akar majd beleesni ebbe a gödörbe, akkor egy másik utat kell találnia.

Lement a VB csoportkörének majdnem a teljes első köre és találtam egy nagyon érdekes témát. Bevezetőként csak annyit, hogy bár az első két napon lőtt 13 gólnak nagyon megörültünk, sajnos az a gyanú fog beigazolódni, amire többek számítottak: csakúgy, mint az EB-n, kevés gólos meccsek lesznek.

Fontos a legelején leszögezni, hogy a válogatott futball mindig le van maradva az elit klubfocitól, nagyjából úgy a trendek szerint 2 évvel. Ennek rendkívül egyszerű magyarázata van: a szövetségi kapitányok sokkal kevesebbet és sokkal rövidebb ideig dolgozhatnak a csapataikkal, emellett pedig maguk a játékosok is kevesebbet játszanak együtt. Így igazi automatizmusokat kidolgozni nehéz, összetett rendszereket megvalósítani szinte lehetetlen. A szövetségi kapitányi poszt sokkal inkább a rendelkezésre álló játékosok tulajdonságait leginkább kihozó taktikáról, a motiválásról és az ellenfélhez való gyors alkalmazkodásról szól. Nem hiába alakult ki az, hogy általában vagy lassacskán leköszönő idősebb trénerek, vagy pedig fiatal edzők kapják meg az állásokat. Előbbiek még szeretnének alkotni, de már kevesebb munkával és teherrel, utóbbiak pedig egy egyszerűbb közegben tűnhetnek ki. 

Ez pedig ezen a tornán is remekül kijön. Ha visszaemlékszünk, nagyjából két éve történt az, hogy Zinedine Zidane lett a Madrid edzője, és előbb megnyerte a remekül működő 4-4-2-es védekezés utáni előre lépegetést követően a finálét az Atletico ellen - akik szintén évek óta ezt a felállást használják - majd ugyanezt a taktikát alkalmazva végiglépdelt a következő évben a BL és a LaLiga mezőnyén is. És itt vesézzük ki egy kicsit részletesebben a 4-4-2-t.

Ugyan nem minden a felállás, de az egyértelmű, hogy az ehhez a védekező formációhoz való szélesebb körű visszatérés most komoly hatással van a válogatott futballra. A 4-4-2 gyakorlatilag a modern felállások védelmeinek legegyszerűbb, még is legkompaktabb verziója. Roppant egyszerű a mechanizmusa: a két négyesláncnak tartania kell egymástól a távolságot, miközben elég szűken helyezkednek el egymás előtt. Ha valaki nem vét különös egyéni hibát (elcsúszás, kiugrás), akkor ennek a falnak a feltörése hatalmas probléma. Azonban nem megoldhatatlan. Nem megoldhatatlan akkor, ha az egész évben együtt játszó Isco-Ronaldo-Benzema csatársorod van Marcelo, Modric vagy Kroos társaságában, sem akkor, ha esetleg Neymar-ból, Messi-ből és Suárez-ből áll a támadóhármasod, illetve abban az esetben sem, ha a stadionban ülve előtted Lewandowski, Müller, Robben, Ribéry és Coman rohangál a pályán. A klubok keretei viszont évek óta együtt vannak, és egész évben az edző mellett tréningeznek. A válogatottak esetén egy ilyen stabil, kompakt védelem feltörésére taktikát kidolgozni nagyon nehéz. 

Vagyis tökéletes fegyver a kisebb válogatottak kezében a nagyok ellen, akiket megfojtanak ezzel. Itt kell még kitérni egy másik verzióra, a klasszikus 4-2-3-1-es védekezésre, ami szintén nagyon divatos ezen a VB-n: de lényegében ez a felállás sem különösképp más a játék defenzív oldalán, csak az egyik támadó ebben az esetben középpályás, így esetleg logikusabb őt ráállítani emberfogással az ellenfél mélységi irányítójára.

Tökéletes példák mutatkoztak erre az első kör találkozóin. A fentebb vázolt taktikát talán Izland fejlesztette a legmagasabb szintre. Az ő védekezésük szinte tanítani való.

A két négyes lánc pontosan kirajzolódik. A pálya középső részén nem lehet átjutni, csakúgy, ahogyan a széleken sem. A támadás végén Otamendi (labdás ember) megelégeli és távolról lő, de nagyon fölé.

Ez a kép talán még beszédesebb az előzőnél. Az argentinok tanácstalanul várják a labdát a kettős fal egyes részein elhelyezkedve, miközben az tökéletesen funkcionál. A távolság nagyon kicsi, alig 10 méter (pirossal jelölt terület). Ráadásul a borzasztóan helyezkedő argentin támadók miatt Izland feladhatja a széleket és a halfspace-t is (kékkel jelölt területek), mert egyiken sem tudna létszámfölényes helyzetet kialakítani az ellenfél. Messi a két négyeslánc között áll, és bár rengetegszer próbálkozott, csapatszintű hatása nem volt a meccsen, egyedül vergődött végig. A megoldás a kreatívabb argentinok több mozgása és nagyobb bátorsága lett volna: ha Di María, Banega és Agüero többet segít Messinek, gyakrabban jönnek a labdákért, ezzel kimozgatva az izlandi védőket, gyors megoldásokkal születhetett volna gólhelyzet.

Az újabb remek példát Svájc nyújtotta Brazília ellen.

Ugyan a brazil válogatott a meccs nagy részét tekintve kreatív és jó támadófutballt hozott, voltak hosszabb periódusok, főként a második félidőben, amikor Svájc remekül megfojtotta a dél-amerikaiakat. A fenti példán is látszik: Svájc szintén a 4-4-2-s védekező sémához nyúlt. A képen nem látható Rodriguez a negyedik hátvéd, előttük pedig a Shaqiri-Behrami-Xhaka-Zuber sor alkotja a második kvartettet. Mindenkinek meg van az embere, egyedül a labdát középen felvivő Coutinhot hagyják. Ő viszont nem tud passzolni, így egy távoli lövés lesz a vége - hasonlóan, mint a fenti argentin példa esetén.

Végezetül pedig egy kicsit térjünk el a kitárgyalt sémától, mert az eddigi legnagyobb meglepetést, Mexikó győzelmét egy másik megoldás hozta el. Joachim Löw személy szerint az egyik kedvenc edzőm, rendkívül proaktív tréner, aki modern focit játszat a csapatával. Ezt azonban borzasztó mód benézte, Osorio gyakorlatilag 90 percen át tönkreverte a futball elme-csatájában. Két fázisból állt a mexikói siker.

A közép-amerikaiak kezdetben egy nagyon szorosan elhelyezkedő 4-2-3-1-el kezdtek, amit a képen is lehet látni. Nem ijedtek meg attól, hogyha a német középpályások elkezdték keverni a kártyákat, remek helyezkedéssel és sok besegítéssel tartották a "frontot". A kép mutatja a problémát: Draxler igyekszik befelé, de a mögötte lévő Plattenhardt-nak megvan az embere, Kroos és Khedira csak egymás között tud passzolgatni, Özilt kitakarják nagyon ügyesen fedező sávval, Werner-rel és Müller-rel pedig megy az embere. Az eredmény egy bután eladott labda volt, aztán pedig egy kontra, amivel el is érkezünk a második fázishoz.

Mexikó nagyon gyors és nagyon jól cselező támadókkal bír. Lozano, Layún és Chicharito is lubickolt a meccsen, nem hiába. Az agyig feltolt szélső védők (főként Kimmich) mellett Khedira folyamatosan, Kroos pedig gyakran volt magasan, így az eladott labdák után a támadók lendületből rohantak rá Boateng-re, Hummels-re illetve sokszor az egy idő után direkt hátul maradó Kroos-ra. A két középhátvédre egy rossz szava nem lehet senkinek, remekül állták a sarat, az, hogy az eredmény nem sokkal csúnyább lett, nagy részben múlott rajtuk. Kroos viszont pocsék volt, de mentségére legyen szólva: önhibáján kívül. Khedira totál súlytalansága miatt a nyakába szakadt a játékszervezés és a szűrés feladata is, amit egyedül képtelen volt megoldani - érthető okokból. A németeknek gyakorlatilag nem volt középpályája, középpályás védekezésük pedig még hírből sem, ezt mutatja a fenti kép is. A kékkel jelölt területek mind abszolút üresek, így a villámgyors mexikóiak szabadon futhatták be ezeket. 

Összefoglalva: a VB eddig inkább a védekezés sikeréről szól. Azok a csapatok, amelyek erre építenek, az első körben sokkal sikeresebbek voltak. Nem hiába, szabadon idézve Dárdai Palit, a védekezést sokkal gyorsabban meg lehet szervezni jól, mint a támadójátékot. A válogatottaknál sokszor csak nagyrészt erre jut idő, így erre érdemes építeni. A 4-4-2-es védekező formáció még bizonyosan sokszor fog előjönni a tornán, a kérdés pedig az lesz: lesz e majd aki eredményesen töri ezt fel, és a nagy csapatok milyen számban fognak elhullani a kompakt kis csapatokkal szemben.

A tegnapi nap a VB-n több okból kifolyólag is elindította az agyamat, így a mai napon még várható ebben a témában poszt tőlem. Van egy téma, ami viszont feltétlen kikívánkozik belőlem. Hosszú ideje.

A brazil meccset sajnos nem láttam, így csak összefoglalót tudtam nézni, illetve külön Neymar teljesítményét is meglestem. Amit láttam, az mélységesen felháborított, és elborította az agyamat, mint a lila köd.

Neymar ennek a válogatottnak abszolút a vezére. Ő magát igencsak magas piedesztálra emeli, valahova Ronaldo és Messi szintjére. A probléma csak az, hogy közel sincsen hozzájuk és attól félek, hogy soha nem is lesz. A kiváló Kele János tegnap esti posztja volt az ami tökéletes véleményt formált Neymar-ról: nagyon jó focista, de egyáltalán nem zseniális. Az a hiszti, gyerekes viselkedés és fetrengés amit leművelt tegnap, az egészen elképesztő volt. Tisztában vagyok vele, hogy tízszer vitték a földre, de minden nagy sztárt faragni szoktak. Ezt képesnek kell lenni tűrni. Az öncélú cselezései, amik esetenként hosszú másodpercekig befagyasztották a brazil támadásokat, hihetetlenül pofátlanok voltak. 19 alkalommal állt neki cselezni a PSG focistája, csak viszonyításképp: senki sem próbálkozott többször, mint 4. Ezt úgy, hogy olyan játékosok futkároztak a mezőnyben, mint Coutinho, Willian, Marcelo vagy Shaqiri. 

Ténylegesen a témára térve: Neymar egy brand. Egy marketing fogás. Két lábon járó PR és instagram lájk. És a másik ugyanilyen játékos a mai modern fociban a francia Paul Pogba. Mindketten hetente váltogatják a hajukat (bár Pogba mentségére szóljon, az övé most nagyon egyszerű... mondjuk Oroszországban is van barber shop, és pár twitter követőt biztos megérne egy trikolór frizura a nyolcaddöntős kamu-nacionális fogadkozások mellé), a fél életüket a közösségi médián töltik, és legfőképp: a körülöttük felépített hiszti miatt olyan szintű bevételeket generálnak, hogy istentelen mértékben felverték az átigazolási árakat. Csak számszerűsítve: 180 millió MBappé-ért, 125 millió Coutinho-ért, 79 millió van Dijk-ért. Ez a tendencia pedig folytatódni fog, Pogba és Neymar ára olyan mértékben inflálja a transzfer összegeket (most ne vegyük bele ebbe az egyenletbe a közvetítési díjakat). 

Mindezt úgy, hogy a pályán nem hozzák vissza ezt teljesítményben. Pogba az MU-ban és a válogatottban is egy egész rendszert határoz meg, ami rá van erőltetve a társaira, a brazil pedig az idei folyamatos sérülései mellett Svájc ellen tökéletesen leégett.

Kicsit talán régimódi vagyok, de azt az értéket, amit ők képviselnek, nekem teljesen testidegen. Nem a szokásos magyar "azért rosszak a fiatalok mert tetoválásuk van és okostelefonjuk" bullshitet akarom nyomni, de a DAB helyett én a klubhűséget szeretném. A vifon-haj helyett a végletekig menő maximalizmust és akarást. A felesleges cselek helyett csapategységet. És legfőképp: a pályán dollárjelek helyett olyan legendákat, mint CR, Messi, Cruyff, Zidane, Totti, Pirlo, Buffon. Ugye nem vesztek ki?

Mindenkinek van talán egy futballnemzet az életében, akiket nagyon tisztel. Aki látta a Cruyff-féle holland válogatottat, az a narancsokat imádja. A braziloknak rengeteg generáción át volt legendás együttesük, és az ő stílusuk könnyen szerethető. Van akinek a szíve a hazájáért ég, és a hánytatott sors ellenére is kitart tűzön-vízen a magyarok mellett. Nekem ez a nemzet az olasz. Az első végigizgult VB-m volt a 2006-os, és bár gyermekként megsirattam a zseniális Zinedine Zidane kiállítását, de örültem, hogy a taljánok jutottak fel a csúcsra. Abban a válogatottban is játszott már egy fiatal loboncos középpályás, aki remekül rúgta középre a szögleteket, és már akkor is nagy szerepet játszott a Milan gyémánt középpályáján. Azt a játékost hívják Andrea Pirlo-nak, aki 2 napja visszavonult, és pályafutása néhány sort igencsak megér. 

Vártam két napot, mert egy  kicsit emésztgettem a dolgot, és az eltelt idő alatt előjöttek olyan történetek is, mint Gattuso nyilatkozata: "Amikor nála volt a labda, azt kérdeztem magamtól, tényleg profi futballista vagyok-e". Pirlo nem volt az abszolút kedvenc focistám, de úgy gondolom igazán senkinek sem. Mégis mindenki szerette, tisztelte, és talán az írja le őt a legjobban, hogy bár játszott szinte minden nagy északi olasz klubban, az Interben, a Milanban és a Juveban is, de mind a három szurkolói csoport tiszteli őt, és senki sem tartja árulónak. Andrea a legjobb értelemben volt nemes és tisztelettudó, sosem fennhéjazó, ripacs vagy arrogáns. Maga volt Olaszország: egy elegáns, laza zseni. 

Megreformálta a regista posztját, számtalan szebbnél szebb szabadrúgás gól köthető hozzá. VB címhez segítette hazáját, BL győzelemhez a Milant, és visszavezette a Juvet a korábbi magasságokba. Nála talán senki sem tudta jobban kontrollálni egyszerre az ellenfél játékát, és saját együttesének tempóját, támadásait. Egyensúlyt jelentett a védelem és a támadósor között, ha pedig valaki szorul helyzetben volt, hozzá mindig passzolhatott, Pirlo pedig utána odarúgta a labdát, ahová az edző rajzolná a táblán. 

Korosztályának egyik legjobbjaként, interkontinentális és mindent átható tisztelettel övezve vonulhat így vissza egy rövid amerikai kitérő után. Minden jót te zseni, pihend ki a csodás karriered, és a világ labdarúgásának közössége vár vissza. Talán a partvonal másik oldalán. Az intelligenciád meg van hozzá.

(U:I:: A végére pedig jöjjön bár zseniális kép az öregről.)

Jürgen Klopp a világ egyik legnevesebb edzője. Ha valakit megkérdeznénk, hogy sorolja fel az általa legjobbaknak tartott trénereket, sokan tennék a képzeletbeli lista élére. De vajon tényleg annyira jó edző, és tényleg annyira sikeres a német?

Egyértelmű, hogy jó edző. Nyilván nincsen valamiféle mérőeszköze a "jóságnak", ez objektív dolog, de az ember, aki két ország topligájában is a mezőny elején szerepel, 4-1-re győzi le a Real Madrid-ot a BL-ben, vagy olyan nagyfokú hatást gyakorol egy játékelemével - gegenpressing - a futball világára, mint ő, nem lehet rossz tréner. Azonban véleményem szerint Klopp-ot sokkal többre tarják, mint egyébként kéne.

Kedvelem a fickót. Egy igazi bohókás férfi, aki amellett, hogy vicces, rendkívül elhivatott, szenvedélyes, és imádja amit csinál. Ki ne szeretne valakit, akinek ilyen fejei vannak?

Jürgi sosem volt jó focista. Az egyetlen értékelhető klubja a Mainz volt, ahol viszont egy nagyon fontos dolog történt vele: csatárból védő lett. 325 mérkőzésen szerepelt klubban, ezeken 52 gólt szerzett. Klopp mindig is a támadó foci híve volt, és sosem szeretett védekezni. Kanyarodjunk is vissza ezzel az edzőséghez.

Valószínűleg már minden futball-szerető betéve tudja a kifejezést: gegenpressing. A folyamatos nagy erejű letámadás a legállandóbb velejárója Jürgen taktikájának, és egyúttal a legnagyobb hibája is. Bár rengeteg könnyű helyzetet kreál elől, és támadóvá teszi a csapatait, a védekezés is tolódik fel, hogy ne csússzanak szét a csapatrészek. Ehhez gyors, labdaügyes, vagyis nagyon összetett, és állandóan jól teljesítő középhátvédekre van szükség. Ez egyszer volt meg Subotic 1-2 jobb szezonjával és az akkori Hummels-el, de jelenleg nincsen meg a Liverpoolnál. Így fordulhat elő, hogy bár Mané és Salah remek elől, a Mersey partiak majdnem a legtöbb gólt kapták a bajnokságban, és csak kilencedikek.

Tekintsünk el a mainzi eredményektől, és nézzünk rá erre a számsorra: 6., 5., 1., 1., 2., 2., 7., 8., 4. Ez egy sikeredző eredménysora? Egy német kupa győzelem, 2 német bajnoki cím, egy EL és egy BL döntő. Se több, se kevesebb, 10 szezon alatt.

Kérdéses, mire mehet a jövőben. Mint az idén is látszik, ha csak kemény pénzekért nincsenek meg a tökéletesen beleillő klasszisok, a rendszer haszontalan. Klopp a nyáron elköltött 170 milliót, és a télen is készül még, legalább van Dijk megvételére.

Jó edző a német, de vajon megéri ennyi pénzt áldozni valamire, amikor más taktikával kevesebb pénzért is lehetne akár sikeresnek lenni?

Az alábbiakban a hétvégi Roma-Napoli rangadó elemzését olvashatjátok. 

Sosem fogom titkolni, már az elejétől, hogy AS Roma szurkoló vagyok. Attól azért nem kell félni, hogy emiatt nem maradnék pártatlan, de azért annyit engedjetek meg, hogy első meccsként az egyik találkozójukkal nyissak, ha már a hétvége egyik nagy rangadóját játszottak a Napolival.

Mindig öröm, ha jut időm élő focira, pláne, ha a kedvenc csapatoméra, így boldogan ültem le meccset nézni. Előzetesen nagyon jó focit vártam, hiszen a bajnokság talán két legjobb támadógépezetével rendelkező együttese nézhetett farkaszemet. Azonban ehelyett a két együttes elfolytotta egymás játékát, és egyáltalán nem elől dőlt el az eredmény.

A két kezdőre direkt ránéztem amint lehetett őket tudni, és próbáltam előre vázolni magamban egy játékképet. Sarri felnyomta a szokásos 4-3-3-at, a szokásos kezdő tizeneggyel, vagyis maradt a Reina-Hysaj, Koulibaly, Albiol, Ghoulam-Allan, Jorginho, Hamsík-Callejón, Mertens, Insigne sor. A hazaiak két helyen voltak kénytelenek változtatni, Florenzi és Pellegrini szállt be, így három echte rómaival, az Alisson- Peres, Manolas, Jesus, Kolarov- Nainggolan, De Rossi, Pellegrini- Florenzi, Dzeko, Perotti csapat kezdett. A Napolinál adott volt a dolog, ez a csapat döntött majdnem rekordot, sorozatban lőve a legalább három gólokat, míg a bordó-sárgáktól Pellegrini beszállásával sokkal erősebb támadójátékot vártam, hiszen így a két középső védőn és De Rossin kívül mindenki inkább támadó szellemű volt a mezőnyjátékosok közül. Ehhez képest nagyon mellé lőttem.

 Roma szurkolóként igazi szenvedés volt végignézni az összecsapást – hát még újra az elemzéshez – de semlegesént sem lehetett sokkal izgalmasabb. Borzasztó pragmatikusak voltak a felek, az energiájuk nagy részben elment arra, hogy az ellenfél játékát semlegesítsék. Ez igazából maradéktalanul sikerült is, csak nézni nem volt nagy élmény.

A meccset kicsit a Roma kezdte jobban, de nem mertek igazán kinyílni. A támadások zömében elhaltak a beadások végén, amelyek Dzeko felé szálltak.

Íme egy szemléletes példa a meccs elejéről: Florenzi beadása elakad, a visszapattanót Nainggolan küldi be, de nem sok sikerrel: csak Dzeko és Perotti áll bent, mögöttük messze lemaradva a csapattársak.

A meddő Roma fölény után a Napoli kezdte átvenni az irányítást, ami a huszadik percben egy szerencsés góllal teljesedett be. A képen látható, hogy alapvetően 5 védő volt 3 támadóra, de elég volt egy véletlen labdaérintés a római csapatkapitánytól, és Insigne kihasználta.

A félidő végéig a Roma eléggé beszorult, Insigne a gól után nagyon megeredt, de nagy helyzete már nem volt a Napolinak, így pihenőre vonulhattak az együttesek.
Azt, hogy a továbbiakban mi történt, nem fogom részletezni, mert ez nem egy összefoglaló, a csapatok továbbra is ölték egymás játékát, több kisebb helyzettől eltekintve viszont nem voltak veszélyben a kapuk. Taktikai érdekességek viszont voltak.

Di Francesco ugyanis egy egészen érdekes változatát választott a letámadásnak. A Roma védekező sémája a mozgások alapján változott 4-1-4-1 és 4-4-2 között, az alapján, éppen ki csatlakozott a presszinghez. Dzeko ugyan nem túl fürge, de ez a feladat rá is mindig ki volt osztva, mellé pedig fellépett rendre 1 belső középpályás, vagy Nainggolan, vagy Pellergini, és egy szélső, nyilván attól függően, melyik oldalt volt a labda.

Remek szemléltetőábra: Dzeko a képen sincs rajta, Nainggolan pedig szalad vissza. Perotti a szélen már verve, mert ő is elölről jön vissza, így indulhat előre a labda.

Ezek a helyzetek jól beváltak, a Napoli tökéletesen megszerkesztett build-up sémáit elrontották, vagy legalábbis lelassították. A probléma az volt velük, hogy a hiányzó helyekre be kellett nyilván helyezkedni, így a kékkel jelzett területeken jól látható, hogy a csapatrészek gyakran szétszakadtak, és nagy terek voltak. A Napoli gólja egy ilyen helyzet után volt, Koulibaly felpasszolt, és 2 átadásból már a kapu előtt állt Insigne.

A Roma szerencséjére a presszing annyit elért elől, hogy a déliek nem tudták a tereket kihasználni, azonban Di Francesco-nak ezt a játékelemet át kell gondolnia.
Viszont hiába nyert a Napoli, a meccs képe inkább adott volna okot a döntetlenre. Sarri nem tudta, és egy idő után nem is akarta a Roma játékát feltörni, annyival beérte, hogy lehetőségeket nem adott nekik. A nápolyiak edzője feltett védekezésben egy négyes, elé pedig egy ötös láncot, ezzel egészen egyszerűen túltöltötte szántszándékkal a középpályát. Ha a labdajáratás lassabb volt, 2-3 kék mezes is a bordók köré gyűlt, Insigne és Callejón pedig adott helyzetben rizikó nélkül behúzódhatott a half-space-ekbe, megelőzve, hogy Nainggolan vagy Pellegrini segítse a szélekről jövő a szabad beadásokat. A terv működött, a fővárosiaknak erre nem volt válasza, középen nem tudták begyömöszölni a labdát, a beadásokat pedig sorjában rúgdalták vagy fejelték ki a Napoli védői.

Látványos meccsnek tűnt, kevésbé lett az, viszont láthattunk két kiváló olasz edzőt, akik sikeresen megfojtották egymás játékát. A Napoli mellé állt a szerencse – mondjuk ki, talán joggal, mert több helyzetük volt – akik pedig ezzel a győzelemmel, és az eddigi 8/8 győzelmükkel egyértelműen jelezték északra: idén már van valaki, aki joggal fenyegeti a torinói zebrát.  

Sziasztok!

Nem akarom nyújtani a szót, mert eleget fogom, a bemutatkozás amúgy is mindent elmond szinte, de kicsit bővebben kifejtve, ezen blogon foci elemzéseket, véleményeket, híreket olvashattok majd, néha elfogultan, néha elfogulatlanul. Az utóbbi időben remek kis focis blogszféra alakult ki, így szeretném, ha én is bele tartozhatnék. 

Köszi mindenkinek aki olvas!