Az alábbiakban a hétvégi Roma-Napoli rangadó elemzését olvashatjátok. 

Sosem fogom titkolni, már az elejétől, hogy AS Roma szurkoló vagyok. Attól azért nem kell félni, hogy emiatt nem maradnék pártatlan, de azért annyit engedjetek meg, hogy első meccsként az egyik találkozójukkal nyissak, ha már a hétvége egyik nagy rangadóját játszottak a Napolival.

Mindig öröm, ha jut időm élő focira, pláne, ha a kedvenc csapatoméra, így boldogan ültem le meccset nézni. Előzetesen nagyon jó focit vártam, hiszen a bajnokság talán két legjobb támadógépezetével rendelkező együttese nézhetett farkaszemet. Azonban ehelyett a két együttes elfolytotta egymás játékát, és egyáltalán nem elől dőlt el az eredmény.

A két kezdőre direkt ránéztem amint lehetett őket tudni, és próbáltam előre vázolni magamban egy játékképet. Sarri felnyomta a szokásos 4-3-3-at, a szokásos kezdő tizeneggyel, vagyis maradt a Reina-Hysaj, Koulibaly, Albiol, Ghoulam-Allan, Jorginho, Hamsík-Callejón, Mertens, Insigne sor. A hazaiak két helyen voltak kénytelenek változtatni, Florenzi és Pellegrini szállt be, így három echte rómaival, az Alisson- Peres, Manolas, Jesus, Kolarov- Nainggolan, De Rossi, Pellegrini- Florenzi, Dzeko, Perotti csapat kezdett. A Napolinál adott volt a dolog, ez a csapat döntött majdnem rekordot, sorozatban lőve a legalább három gólokat, míg a bordó-sárgáktól Pellegrini beszállásával sokkal erősebb támadójátékot vártam, hiszen így a két középső védőn és De Rossin kívül mindenki inkább támadó szellemű volt a mezőnyjátékosok közül. Ehhez képest nagyon mellé lőttem.

 Roma szurkolóként igazi szenvedés volt végignézni az összecsapást – hát még újra az elemzéshez – de semlegesént sem lehetett sokkal izgalmasabb. Borzasztó pragmatikusak voltak a felek, az energiájuk nagy részben elment arra, hogy az ellenfél játékát semlegesítsék. Ez igazából maradéktalanul sikerült is, csak nézni nem volt nagy élmény.

A meccset kicsit a Roma kezdte jobban, de nem mertek igazán kinyílni. A támadások zömében elhaltak a beadások végén, amelyek Dzeko felé szálltak.

Íme egy szemléletes példa a meccs elejéről: Florenzi beadása elakad, a visszapattanót Nainggolan küldi be, de nem sok sikerrel: csak Dzeko és Perotti áll bent, mögöttük messze lemaradva a csapattársak.

A meddő Roma fölény után a Napoli kezdte átvenni az irányítást, ami a huszadik percben egy szerencsés góllal teljesedett be. A képen látható, hogy alapvetően 5 védő volt 3 támadóra, de elég volt egy véletlen labdaérintés a római csapatkapitánytól, és Insigne kihasználta.

A félidő végéig a Roma eléggé beszorult, Insigne a gól után nagyon megeredt, de nagy helyzete már nem volt a Napolinak, így pihenőre vonulhattak az együttesek.
Azt, hogy a továbbiakban mi történt, nem fogom részletezni, mert ez nem egy összefoglaló, a csapatok továbbra is ölték egymás játékát, több kisebb helyzettől eltekintve viszont nem voltak veszélyben a kapuk. Taktikai érdekességek viszont voltak.

Di Francesco ugyanis egy egészen érdekes változatát választott a letámadásnak. A Roma védekező sémája a mozgások alapján változott 4-1-4-1 és 4-4-2 között, az alapján, éppen ki csatlakozott a presszinghez. Dzeko ugyan nem túl fürge, de ez a feladat rá is mindig ki volt osztva, mellé pedig fellépett rendre 1 belső középpályás, vagy Nainggolan, vagy Pellergini, és egy szélső, nyilván attól függően, melyik oldalt volt a labda.

Remek szemléltetőábra: Dzeko a képen sincs rajta, Nainggolan pedig szalad vissza. Perotti a szélen már verve, mert ő is elölről jön vissza, így indulhat előre a labda.

Ezek a helyzetek jól beváltak, a Napoli tökéletesen megszerkesztett build-up sémáit elrontották, vagy legalábbis lelassították. A probléma az volt velük, hogy a hiányzó helyekre be kellett nyilván helyezkedni, így a kékkel jelzett területeken jól látható, hogy a csapatrészek gyakran szétszakadtak, és nagy terek voltak. A Napoli gólja egy ilyen helyzet után volt, Koulibaly felpasszolt, és 2 átadásból már a kapu előtt állt Insigne.

A Roma szerencséjére a presszing annyit elért elől, hogy a déliek nem tudták a tereket kihasználni, azonban Di Francesco-nak ezt a játékelemet át kell gondolnia.
Viszont hiába nyert a Napoli, a meccs képe inkább adott volna okot a döntetlenre. Sarri nem tudta, és egy idő után nem is akarta a Roma játékát feltörni, annyival beérte, hogy lehetőségeket nem adott nekik. A nápolyiak edzője feltett védekezésben egy négyes, elé pedig egy ötös láncot, ezzel egészen egyszerűen túltöltötte szántszándékkal a középpályát. Ha a labdajáratás lassabb volt, 2-3 kék mezes is a bordók köré gyűlt, Insigne és Callejón pedig adott helyzetben rizikó nélkül behúzódhatott a half-space-ekbe, megelőzve, hogy Nainggolan vagy Pellegrini segítse a szélekről jövő a szabad beadásokat. A terv működött, a fővárosiaknak erre nem volt válasza, középen nem tudták begyömöszölni a labdát, a beadásokat pedig sorjában rúgdalták vagy fejelték ki a Napoli védői.

Látványos meccsnek tűnt, kevésbé lett az, viszont láthattunk két kiváló olasz edzőt, akik sikeresen megfojtották egymás játékát. A Napoli mellé állt a szerencse – mondjuk ki, talán joggal, mert több helyzetük volt – akik pedig ezzel a győzelemmel, és az eddigi 8/8 győzelmükkel egyértelműen jelezték északra: idén már van valaki, aki joggal fenyegeti a torinói zebrát.