A napokban görgettem le Zucki bácsi digitális heroinját, amikor megláttam ezt a képet. Nem igazán tudom miért, de elindított belül valamit. Egy kis gondolat-kukacot, azt, hogy vajon miért is érzek meddő undort 2018 novemberében Mesut Özil iránt.

Emlékszem, az első emlékem róla 2010-ből való, amikor képernyőre tapadt szemekkel bámultam azt a fiatal német válogatottat, ahogyan palira verték a fél világot. Akkor láttam először őket - Khedirat, Müllert, Badstubert, Boatenget, no meg persze Özilt. Kiemelkedett a mezőnyből, olyan volt, mintha az ő szeme máshogy működne, mintha az agya automatikusan kiszűrné a rossz opciókat, majd a lábát irányítva zsinóron tálalná a társak elé az egyetlen és tökéletes megoldást. Megnéztem hol játszik, és biztosra vettem, hogy ez a fiú nem fog a Werderben maradni, így a nyár további részében vártam a hírt, ki igazolja le. Elvitte az akkor épülő Galaktikus Real Madrid 3.0, én pedig örültem neki, hiszen kis tökalsóként nem tűnt fel, hova tart a futball, csak azt láttam, mennyire zseniálisan játszik.

De végül nem illett bele a csapatba. 3 szezonon át viselte a habfehér mezt és bár voltak kifejezetten szép pillanatai is a spanyol fővárosban, Di María játéka miatt reszeltek neki, úgyhogy távozott az Arsenalba.

Ekkor már kezdett tudatosulni bennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Hogy Özil nagyon nem jó irányba tart, hogy ezt a tehetséget nem kéne így elpazarolni. Madridban a 4-2-3-1 leváltását követően semmi helye nem volt, aztán az átigazolást követően Wenger sem igazán találta, hol is kéne játszatnia – bár ez arravaló tekintettel, ahogyan az öreg csapatot épített, nem túl meglepő. A VB-n Löw-nek szintén meggyűlt a baja a kérdéssel, azonban a világbajnoki cím azzal áltatott, hogy talán egy jó szélsőhátvéddel maga mögött, a szélről, befelé húzva szuper lehet.

Kezdetben nagyon nem lett az, akkor kezdődött a Gülüsödése. A ’14-15-ös év borzalmasra sikerült, hogy aztán a következő idényben lenyomjon egy ormótlan, 19 gólpasszos idényt. Még egyszer felcsillant a remény; mondtam magamnak, hogy végre megszokta a PL-t, ez most a folyamat eleje, ettől kezdve még jobb lesz. Sőt! Jön az EB, nyugika, megmutatja a nagyvilágnak.

Hát nem mutatta. Azon a tornán inkább kolonc volt, mintsem segítség, amit azért tudott magával hordani a döntőbe a válogatott, mert pofátlanul jó erőkből állt – nem mellesleg a döntőig igazán komoly ellenféllel nem is találkozott. Tényleg ez volt a folyamat eleje, de korántsem jó értelemben, mert ettől kezdve már csak lefelé vezetett az út, a 90 perces sétálásokon át, egy látványos gólpasszokkal elfedett és bekötözött, rothadó sebbel felsértve. Ettől kezdve számomra már csak Gülü volt.

Azóta már csak kikívánom az Arsenalból, mert hiába lenne a világ egyik, ha nem legjobb előkészítője, több kárt okoz, mint amennyit hoz a konyhára. Azóta már csak keserédes pillantásokkal konstatálom az Erdoganos balhéját, a lebőgését a VB-n, a válogatottól való visszavonulását és azt, hogy Emery sem tudja igazából használni.

Csak megláttam ezt a képet, a leicesteri rókát, a kapitányi karszalagot, és elgondolkodtam. Túl kemény lennék ezzel a sráccal? Talán több még benne az Özilség, mint a Gülüség, csak én nem látom? Ma már a De Bruyne-ök és Eriksenek korszakát éljük, vagy csak túlságosan szakbarbárrá kezdek válni? Vagy megkeseredtem, tán?

Arra jutottam, hogy nem. Csupán észleltem valamit, amit egy ideig nem akartam. Vagyis, leegyszerűsítve, csupán egy dolog történt: felnőttem.