Mukinho:

Milan-Roma 2-1

A nápolyi drámát követően Gattuso nem sokat változtatott csapatán, Borini helyett az eltiltását letöltő Calhanoglu játszott, de még milyen jól. A másik oldalon EdF a sírból visszahozott mérkőzést követően továbbra sem állt le a kísérletezéssel, ezúttal egy 3-4-1-2-es hadrendet próbált ki a törött kezű mester, de hamar csődöt mondott.

Fél perc  se kellett, hogy kirajzolódjon tisztán, mit is képzelt el a Roma: A Milan build-upját szerették volna jelentősen megnehezíteni azzal, hogy Bigliára ráállítják Pastorét, hiszen az argentin általában a két belsővédő közé visszalépve hozza fel a labdákat, és forgatja a Rossonerit. Jól látható, hogy megvannak a párok, viszont ezzel az elképzeléssel hatalmas területek nyíltak a két szélsővédő elött, akik ezúttal a labdakihozataloknál jelentős szerepet töltöttek be. Ami még kiemelendő, hogy már a Napoli ellen is fellelhető volt az a mentalitás Gattuso részéről, hogy ők nem szeretnék elrúgdalni a labdákat, inkább megbecsülik, és megjáratják, amiben fontos komponens lett a lábbal sokat feljődött Donnarumma. (Fun fact: Donnarumma többször ért labdába az egész meccsen, mint Shick)

Íme a vendégek 3-4-1-2-ős felállása, amelyben Pastore lehetett volna a kulcsember, hiszen a két ék mögött, a 10-es pozicióban futballozhatott, ott, ahol igazán szeret és tud. Csak hogy ez nem valósult meg, hála a Milan kiváló középpályás védekezésének. A piros fekete trió (Kessié-Biglia-Bonaventura) remekül zárta le a passzsávokat a pálya centrumában, ezzel elszeparálták Pastorét is, akinek így mélyen vissza kellett lépdelnie, hogy találkozzon a bogyóval. Kvázi kihúzták az ellenfél egyik méregfogát.

A két csatárhoz (Dzeko-Shick) nem igazán jutott el a labda, mindkettejük próbált vissza jönni labdákért, amiket ugyan meg tudtak tartani, de egyszerűen hiányzott a kreativitás a csapatból. Shick próbált be-beindulni a védelem mögé, de ezeket Romagnoliék könnyűszerrel hatástalanítani tudták. A két wingbacktől talán többet várt volna az ember, Karsdorptól talán annyira nem is, de Kolarovtól biztosan, aki a félidő első részében szinte észrevehetetlen volt, az utolsó negyedórára úgy ahogy magára talált, és próbálta bontani a Milan jobb szárnyát.

A hazaiak gyakorlatilag végig fölényben játszottak, aminek a játékrész végén meg is lett az eredménye. Itt a gól előtti szituáció, amikor is Calhanoglu odaböki a lasztit Bonaventurához, és -  a másodpercekkel ezelőtt Rodríguezt örző - Karsdorp úgy kirongyol a védelemből, mint Zrínyi a várából. Teljesen felesleges megmozdulás, hiszen Fazio – vagy éppen más – simán kiért volna az olaszra. Így viszont a svácji balbekk elött ott a nagy terület, ahova némi habozás után, de eljut a labda, és oda bizony már Fazionak kell kimennie.

Katasztrofális védekezés a vendégek részéről, Faziót mindenfajta csel/ testcsel nélkül verik meg a szélen, amit még mindig lehetne korrigálni, hogyha Kolarov időben kapcsolna, és visszazárna Kessiével. De ez nem történik meg, ahogy Marcano sem él együtt a játékkal, és konkrétan csak bámul, ahelyett, hogy azt a területet, ahova jön a labda, levédte volna.

EdF nem habozott, már a félidőben változtatott, behozta Marcano helyett El Sharawyt, ezzel pedig bekövetkezett a 4-2-3-1 is, csak úgy, mint az Atalanta ellen. Shick kikerült a jobb szélre, onnan játszott befelé – nem túl veszélyesen -, a fáraó pedig a szokásos posztjára állt be, azaz a balszélre. Ezekkel a változtatásokkal - az első 45 percben  szinte nem létező – széljátékot próbálta erősíteni a tréner két tükörszélső szerepeltetésével, hiszen a mögöttük hagyott területeket nyugodtan bejátszhatja Kolarov és Karsdorp.

Drasztikusan nem változott a meccs képe, a Milan nem tudta úgy beszorítani a vendégeket, mint az első felvonásban, így inkább visszább álltak egy kicsit. A Roma próbált előre jönni, azon felül, hogy javítottak a játék képén, többet volt náluk a labda, több beadás érkezett, és veszélyesebbek is voltak a kapura,de még mindig inkább a hazaiak domináltak. Aztán jött egy pontrúgás, ami mindig magával hordozza a gólt, és így is lett. Noha kellett ehhez jókora szerencse is, meg az, hogy Calabria ilyen kacskán „szabadítson” fel, de ne vegyük el Fazio érdemeit, akit ha már szidtunk, most dicsérjünk meg, remekül találta el a labdát, és lőtte azt rüszttel a kapuba. Azonban sokáig nem örülhettek volna Dzekoék, 1 perccel később az idén már megszokott szellős védekezés a Romától: Bonaventura jó 30 méteren át cipelhette a labdát, anélkül, hogy bárki kilépett volna rá, és indíthatta azt a Higuaínt, aki ugyan hasból fogyott, de lábfejből még nem, és emiatt kapitulálták a gólját.

A Roma a mérkőzés hajrájában ismét egy rögzített szituációból tudott veszélyeztetni, olyanannyira, hogy ideiglenesen vezettek is, csak hát N’Zonzi elfelejtette, hogy ez nem kézilabda. Egyébként jó döntés született mindkét esetnél, amikor elvették a találatokat.

Az utolsó negyedórára beszállt Cristante mellett Santon is, a gyengén szereplő Karsdorp helyére, Gattuso pedig résen volt, valószínűleg ő is nézte a tavalyi Derby D’Italiát. Rögvest behozta a bal szárnyra Laxaltot és Castillejót, ott szerette volna megnyerni a rangadót. A fentieknél is fontosabb csere volt viszont Cutrone behozatala, ami még egyértelműbb jel volt mindenki számára: otthon kell tartani a 3 pontot.

Nagyon úgy festett, hogy ez nem fog sikerülni, a vendégek szereznek egy pontot. Aztán jött N’Zonzi rossz passza, aki megítélésem szerint eléggé elfáradt, Calabria szemfülesen megelőzi SES-t, és indítaná

Őt pedig pont ezért szerződtették, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben, az utolsó pillanatban tudjon egy ilyen zseniális passzt előhúzni, hogy aztán a csereként beálló Milan nevelésnek csak bepasszolnia kelljen a labdát Olsen kapujába.

Összességében megérdemelten nyert a Milan, meglepően jó játékot mutattak, remek egyéni teljesítményekkel. Sikerült 90 percen át kontrollálni a mérkőzést, kevés olyan momentum volt, amikor azt érezhettük, hogy a Roma lenne fölényben. Külön kiemelném Bigliát, aki ilyen számokat produkált: 98%-os(!) passzpontosság, 1 kulcspassz, 2 szerelés, 5 labdaszerzés, 3 tisztázás, 1 blokkolt lövés.
Hasonlóan nagyot alakított Calhanoglu is, akinek a hiányát nagyon megérezte a Rossoneri a San Paoloban: 2 kaput eltaláló lövés, 7(!) kulcspassz, 3 sikeres csel, 2 pontos beadás, 2 pontos hosszú indítás, 2 szabálytalanság ellene, és 1 labdaszerzés.
Higuaínról pedig annyit, hogy lehet, hogy ő nem kerül helyzetbe, de a helyezkedésével, a mozgásával, és természetesen a passzaival a társaknak rengeteg lehetőséget kreál, nem elfeledkezve arról, hogy mélyen felveszi, és megtartja a labdákat.

Római oldalról is levonhatunk néhány következtetést: EdF számára nem fér bele még több első félidei kisérletezgetés, valószínűleg maradni fog a 4-2-3-1-es rendszernél. A védekezést mindenképpen helyre kell rakni, mert azt nem várhatja el, hogy a 35 éves De Rossi érjen oda mindenhova, és blokkoljon minden lövést. Ha már védekezés, Karsdorpnak van még mit tanulnia, rajta eléggé látszik, hogy nem igazán sikerült az akklimatizálódás a Serie A-hoz. És akkor mit mondjunk Shickről, aki szvsz. ezen a találkozón is förtelmesen játszott, és azon felül, hogy nem igazán van posztja, egyáltalán nem tudja megcsillogtatni azokat az erényeket, amikért megvették tavaly nem kis összegért.

(Mukinho)

Cinikusfűz:

Parma 1-2 Juventus

A Parma-Juventus nem túl érdekfeszítő, de magabiztos torinói győzelmet hozott, egy valaki viszont magasan kiemelkedett a mezőnyből. Gervinho-t már azon az estén is kiemeltem egy posztban röviden, de megéri foglalkozni vele, hogy a Cuadrado-Bonucci-Chiellini-Sandro négyessel miként cicázott 60 percen keresztül. Ha az ember visszaemlékszik, akkor egy villámgyors, nyurga lábú szélső ugorhat be neki az elefántcsontpartiról. D’Aversa szabad kezet adott neki, így a kínai kitérő ellenére ennél jóval többnek tűnt a zebrák ellen.

A játékos alapvetően természetesen még mindig a gyorsaságából és a cselezőkézségéből él, de feltűnt középen, a jobb szélen és a bal szélen is. Gyakorta lépett visszább, hogy rágyorsíthasson a védelemre, üde színfoltja volt a kicsit szürke meccsnek. Úgy, ahogyan üde színfoltja lehet ennek a szintén elég szürke Parma-nak is, amely jó vásárt csinált vele.

Sassuolo 5-3 Genoa

Meglepne, ha a világon sokan választották volna önként vasárnap este a Sassuolo-Genoa csatát a Napoli, a Lazio vagy a Fiorentina találkozója helyett, de aki mégis így döntött, az azt hiszem sokszorosan megköszönte magának ezt a jövőbelátást. A továbbiakban majd kifejtett okokból kifolyólag ugyan nem hiszem, hogy ez lett volna az évtized meccse, de ettől függetlenül mindig öröm, ha a nézők 8 gólt láthatnak. Főleg Olaszországban. A Sassuolo mindblowing 13 perce pedig bárhol csodaszámba menne.

Amit megtudtam a két csapatról, az az, hogy - a Sassuolo remek szezonkezdete ellenére is mondom - személy szerint én egyik együttest sem várom a 10. helynél feljebb. A Sassuolo nagyon potensnek tűnik támadásban, de a védekezésükben folytonosan ott van a hibafaktor. A Genoa pedig Itáliához méltatlanul lyukas hátsó sorral rendelkezik, az amit ezen 90 perc alatt teljesítettek e téren, az arcpirító volt. Szó se róla, Babacar és Boateng mindenki feladatát meg fogja nehezíteni, de olyan méteres üres terek éktelenkedtek a genovaiak kapuja előtt, hogy azt hittem NB1-et nézek.

Összefoglalva: szórakoztató mérkőzést láthattak a nézők, az első félidő vége pedig rendkívül izgalmas volt. De aki kicsit mélyebben belenézett a történésekbe, nem feltétlen élvezte túlzottan a felek harcát. Nagyon amatőr hibákat vétettek mindkét oldalon a védők.

A háromvédős felállások egyik alappillére az, hogy a három középhátvéd kompakt módon, együtt tudjon mozogni, akár kimozgásokról, akár lesreállításról van szó. Együtt kell szűkíteni és nyitni a területeket, mert enélkül azt fogjuk látni, amit Spolli-ék vasárnap este hoztak le. Ballardininek át kell gondolnia, hogy tényleg jó megoldás -e ez. Egy pozitívum viszont azért így is volt számomra: Khouma Babacar és Kevin-Prince Boateng láthatóan nagyon egymásra talált, az első négy találatban mind a ketten benne voltak. Gyöngyöző kapcsolat lehet ez.

Sampdoria 3-0 Napoli

A Napoli addig játszott a tűzzel, amíg megégette magát: a Lazio és a Milan elleni fordítást követően vasárnap ismét sikerült enerváltan játszani az első félidőben, aminek végül csúnya égés lett a következménye.

Hamsík helyett Diawara került a regista helyére, egyrészt azért, mert a szlovák nem remekel túlzottan ebben a pozícióban eddig, másrészt mert az ellenfél trequartistáját nem lehetett egyedül hagyni. Callejón helyett Verdi kezdett a jobb szélen, de egyik változtatás sem hordozott magával szerkezeti változtatást: maradt Ancelotti 4-3-3-ja, az előző idényhez képest kevesebb letámadással, Milik-kel középen és a félterületek helyett a vonal felé tolt szélsőkkel. A probléma viszont az volt, hogy szembejött az a felállás, amely egykoron Carlo kedvence volt és amely tökéletesen alkalmas - jó kezekben - ezt a Partenopei-t megállítani. Giampaolo kezeiben pedig jó helyen volt: a városi riválissal ellentétben a Sampdoria tökéletes meccset hozott le védekezésben. Teljesen lezárták a pálya belső felét, a szélekről jövő próbálkozásokat elhárították. Attól függően melyik oldalt volt a labda, a két csatár illetve Barreto és Ekdal egyfolytában zárták a területeket. Így a vendégek támadás építése az első 45 percben gyakorlatilag meghalt.

Defrel két góljával a genovaiak vonultak előnnyel a szünetre, a meccs képe azonban igazándiból nem változott. Ancelotti próbálkozott több dologgal is; esetenként magára húzta kicsit a ‘doria-t a Napoli, majd kilőtték a szélre a labdákat az üres területekre. A szünetben jött Mertens és Ounas, így a gárda átállt 4-4-2-re. Mertens gyakorta lépett vissza labdáért, Rog érkezése növelte a kreativitást a középpálya belső felén. De Carlo ezt a találkozót elcsűrte az elején, az ellenfél higgadtságának és felkészültségének pedig meg lett az eredménye.

90 percen keresztül bírta a Napoli támadásait a Sampdoria, ami nem kis szó. Az biztos, hogy ezzel a védekezéssel szép idény várhat a szurkolóikra és az, hogy ezt a hétvégén még két olyan góllal is sikerült megfejelni, mint Defrelé (ez ráadásul a szépsége mellett egy kisebb csoda is volt, az előző évadot figyelembe véve), illetve Quagliarella-é, különösen édessé teszi ezt a teljesítményt. Hosszútávon pontosan ez fogja meghatározni, mire lehet jó ez az együttes; a támadójátékuk eredményessége.

(Cinikusfűz)