A 2018-as Világbajnokság csoportköre véget ért, a nyolcaddöntő párharcai kialakultak. Így volt időm kicsit megpihenni, értékelni, illetve egy olyan témáról értekezni, ami szerintem a válogatott futball sajátja lett és rendkívül érdekfeszítő.
Nem titkoltan nagy csalódásomra és a világ hatalmas meglepetésére Németország búcsúzott a VB-től, csoportutolsóként, két vereséggel és egy nagyon nehéz győzelemmel. Az, hogy klasszikusan nagy válogatottak hullanak ki gyorsan, meglepetést okozva – gondoljunk csak arra, hogy ezen a tornán Olaszország és Hollandia sincs ott – egyáltalán nem ritka. A mostani kieső kiléte volt az, ami igazán elgondolkodtatott. Németország egészen biztosan a futball történelem legmegbízhatóbban teljesítő és leghosszabb ideje toppon lévő válogatott együttese. A germánok 1938, vagyis kereken 80 éve nem estek ki a VB csoportköréből, ami egészen hihetetlen szám. Így nyilvánvalóan logikus gondolat az, hogy mitől lehet negatív értelemben ennyire rossz ez a csapat. Egyáltalán nem az, de van egy komoly faktor, amivel kapcsolatban sémát véltem felfedezni, így utána kutattam.
Franciaország 1998-ban hazai pályán diadalmaskodott egy elképesztő generáció vezetésével. Olaszország a zseniális Marcello Lippi által összerakott kerettel és a Calciopoli botrányt követően felpaprikázott, egymásért végletekig küzdő játékosokkal nyert 2006-ban Németországban. A tiki-taka és a Barcelona uralkodásának csúcsán pedig Spanyolország győzött a 2010-es világeseményen, végig gyalogolva és kifilézve az ellenfeleket. Hogy mi a közös ezekben a csapatokban és a Fritzekben? Az, hogy a világbajnoki címüket követően mind kiestek a következő tornán, már rögtön a csoportkörben. Így végig kell vennünk ezen szerepléseket. (Figyelem, a továbbiakban többször is kicsit száraz adatok lesznek közölve, de ez elengedhetetlen a cikk mondanivalójának szempontjából.)
Az 1998-as VB-t Franciaország veretlenül nyerte meg (kétszer született döntetlen, Paraguay ellen a hosszabbítás, az olaszok ellen egy legendás büntetőpárbaj döntött), szinte végig kreatív és jó játékkal. Az akkori kezdőjük így nézett ki (nyilván a torna közben voltak változtatások, de ez volt az általános - a továbbiakban is ilyen szempontok szerint használom majd a kezdőket): Barthez - Thuram, Leboeuf, Desailly, Lizarazu - Petit, Deschamps - Djorkaeff, Zidane, Karembeu - Guivarc'h. A csapat Aimé Jacquet kapitánysága alatt egy nagyon rugalmas 4-2-3-1-et játszott, ahol az öt középpályás gyakran cserélt helyet. Tökéletes korosztály volt, Európa nagy csapataiban szereplő sztárokkal, akik mind a húszas éveik vége felé voltak (26-29 éves korig). A focistáknál ez a legjobb kor, ekkorra a játékosok már elég tapasztaltak, a tudásuk legjavával rendelkeznek, miközben a legjobb fizikai állapotukban vannak. A nagyon erős gárdával érkező, de korszerűtlenebb és mereven játszó brazilokat 20 percet emberhátrányban játszva is 3-0-ra intézték el, a már kopaszodó Zidane két legendás fejesével. Magabiztos és teljesen megérdemelt győzelmet arattak hazai pályán, így pedig címvédőként és esélyesként érkeztek a 2002-es dél-koreai tornára. Most lássuk a gallok két 23-as keretét.
1998: Barthez, Lama, Charbonnier
Védők: Blanc, Desailly, Leboueuf, Lizarazu, Thuram, Candela
Középpályások: Petit, Deschamps, Karembeu, Boghossian, Viera, Zidane, Pires
Támadók: Dioméde, Dugarry, Trézéguet, Djorkaeff, Henry, Guivarc'h
2002: Kapusok: Barthez, Ramé, Coupet
Védők: Desailly, Leboeuf, Christanval, Silvestre, Lizarazu, Thuram, Candela, Sagnol
Középpályások: Viera, Petit, Makélélé, Boghossian, Djorkaeff, Micoud, Zidane, Wiltord Támadók: Henry, Trézéguet, Dugarry, Cissé
4 évet követően a kapusokat nem belevéve a buliba, 7 új játékos került be a keretbe, de ami igazán érdekes, az a kezdő, a taktika és az edző kérdése. Ennek a világeseménynek Roger Lemerre vezetésével futottak neki a franciák. Lemerre Jacquet kapitány másodedzője volt 1998-ban és sokat nem változtatott az akkor bevált recepten: a kezdőből csupán 3, esetenként 4 játékos került ki a korábbiakhoz képest, akiket már idősnek vélt a mester - Guivarc'h, Desailly, Karembeu. Emellett a 4-2-3-1-es felállás is maradt, gyakorlatilag ugyanazzal a taktikával. A franciák akkor abba a nehéz helyzetbe csúsztak, amikor a jobbnál, a győztesnél nehezebb még jobbat csinálni. Nem mertek lényegeset változtatni, többet belenyúlni a csapatba. Csakhogy a játékosok ettől függetlenül idősödtek 4 évet (arról nem is szólva, hogy Zidane sérült volt és nem tudta tevékenyen segíteni a társakat). Senki sem volt, aki vezette volna a többieket, az eredmény így pofára esés lett, 0 szerzett gól, 1 pont és utolsó hely a csoportban.
Lépjünk kicsit későbbre. Kisfiúként a 2006-os VB volt az első, amit láttam, és élénk emlékeim vannak a tornáról (például a potyogó könnyeim Zinedine kiállításánál). A 2006-os Világbajnokság valószínűleg a 21. század legjobbja volt, meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal és felejthetetlen pillanatokkal teletűzdelve. A végső győztes Olaszország előbb a csoportban Ghánán, Csehországon és az USA-n lépett túl csoportelsőként, majd a torna további részében megmutatták mi is az az olasz foci: a csoportkörben kapott 1 gólt követően sem Ausztrália, sem Ukrajna, sem Németország nem talált be nekik a döntőbe vezető úton, ahol ugyan Zidane azt a legendás felsőkapufás tizenegyest értékesítette, a taljánok heroikus és végsőkig kiélezett büntetőpárbajban nyertek. Akkor az olasz kezdő így nézett ki: Buffon - Zambrotta, Cannavaro, Materazzi, Grosso – Camoranesi, Gattuso, Pirlo, Perrotta – Totti, Toni. Azt a gárdát Pessotto halála és a Calciopoli egészen elképesztően összekovácsolta, Nesta sérülése, piros lapok és a legkellemetlenebb helyzetek sem jelentettek akadályt. Védekezésben szinte megoldhatatlan feladatot jelentettek az ellenfélnek és bár sok együttesnek több sztárja volt, Perrotta, Zambrotta vagy Grosso 110%-on teljesített, Pirlo ekkor került be a futball legfelsőbb elitjébe, összességében pedig mindig volt valaki aki előrelépett.
A 2010-es VB-re így címvédőként érkeztek Itália legjobbjai, de végül csúfos kudarcot vallottak. Mielőtt rátérünk a lényegre, most is nézzük meg a két keretet.
2006: Kapusok: Buffon, Peruzzi, Amelia
Védők: Zaccardo, Grosso, Cannavaro, Barzagli, Nesta, Zambrotta, Oddo, Materazzi
Középpályások: De Rossi, Gattuso, Pirlo, Barone, Perrotta, Camoranesi, Totti
Támadók: Del Piero, Toni, Gilardino, Iaquinta, Inzaghi
2010: Kapusok: Buffon, Marchetti, De Sanctis
Védők: Zambrotta, Criscito, Maggio, Bonucci, Bocchetti, Chiellini, Cannavaro Középpályások: De Rossi, Marchisio, Pirlo, Montolivo, Gattuso, Palombo, Camoranesi, Pepe Támadók: Gilardino, Iaquinta, Di Natale, Pazzini, Quagliarella
Ez újfent a mezőnyjátékosokat figyelembevéve, 10 változtatást jelentett a 4 évvel korábbi kerethez, amit úgy gondolhatnánk első blikkre, hogy generációváltást hozott magával. Az igazság azonban csupán az, hogy a játékoskeret sokkal gyengébb volt, mint a győzelem idején, Lippi pedig ekkorra eléggé elvesztette a gyeplőt az együttes felett. Bocchetti, Montolivo, Palombo, Pepe és Quagliarella abszolút nem voltak az a szint sohasem, ami egy VB győzelemre esélyes csapatba kellene. A kezdő a tornán eltöltött 3 kínkeserves csoportmeccs alkalmával a következőként nézett ki: Marchetti - Zambrotta, Cannavaro, Chiellini, Criscito - Pepe, De Rossi, Montolivo, Marchisio - Iaquinta, Gilardino. Háromféle felállást alkalmazott az öreg Marcello, de a játékosokat ennek ellenére nem igazán cserélte ki, csak más alakzatban rakta fel a pályára. És fontos az is, hogy ekkor már Cannavaro 36, Zambrotta 33, a csereként rendre beálló Camoranesi pedig szintén 33 éves volt. Totti, Grosso, Materazzi, Del Piero, Nesta és Inzaghi ekkorra visszavonult a válogatottól.
A sok ténymegállapítás és leírás után viszont keressünk is értelmet és magyarázatot. Az olasz válogatott 2010-ben abba a hibába esett, ami kísértetiesen hasonlít a franciákéra. Mikor világbajnokok lettek, egy remek korban lévő, tapasztalt, de még nem idős korosztály állt a rendelkezésükre, akik azonban 4 évvel később már túl idősek voltak. Marcello Lippi a padon maradt, de nem változtatott, ugyanazzal az elképzeléssel és taktikával küldte fel az övéit. Csakhogy ez már nem működött. Többen megöregedtek, aki kikerült azt a 2006-os keret cserejátékosai vagy gyenge futballisták pótolták. Nem sikerült fejleszteni azon, ami működött, a győzelmet követően ugyanazok az állapotok maradtak. Az eredmény viszont változott, 2 döntetlen, 2 pont, és a csoport utolsó helye a nem túl veretes Paraguay, Szlovákia, Új-Zéland hármas mögött.
A 2010-es eseménynél maradva pedig vadonat új győztest ünnepelhettünk: Spanyolországot. A tiki-taka végigrobogott a mezőnyön, az első körben elszenvedett, Svájc elleni meglepetés vereséget követően Spanyolország egyetlen egy gólt kapott, Portugália, Paraguay és Németorszég sem állhatta útjukat, hogy aztán Iniesta hosszabbításban lőtt góljával legyőzzék a döntőben Hollandiát. Guardiola Barcája ekkor volt a csúcson, a jó Pep pedig a VB-t nézve valószínűleg révületbe esett: a spanyolok „ha nincs az ellenfélnél a labda, akkor nem is lő gólt” taktikája tökéletesen ült és a 2008-as Eb győzelmet követően az ibériaiak ültek fel a válogatott futball trónjára. A tornán a következő volt a kezdő: Casillas - Ramos, Pique, Puyol, Capdevila - Busquets, Alonso, Xavi - Iniesta, Villa, Pedro.
A 2014-es VB úgy érkezett el, hogy senki sem hitte volna el azt, ami bekövetkezett. A 2012-es EB-n címet védő spanyolok 3 ponttal és 7 kapott góllal estek ki. Az eredményeknél pedig csak egy dolog volt elkeserítőbb; mégpedig a mutatott játék. A lendületes és rengeteg háromszögelléssel operáló passzjátéknak nyoma sem volt, az azonnali letámadás eltűnt; a spanyolok csupán körbeadogadták a labdát, mint valamiféle kézilabda fal előtt, majd sétálgattak a kezdőkörbe a kontrákból kapott gólokat követően (ezt a mai, oroszok elleni nyolcaddöntőn tökéletesen reprodukálták). Nézzünk is rá a két torna két keretére.
2010: Kapusok: Casillas, Reina, Valdés
Védők: Ramos, Puyol, Piqué, Capdevila, Albiol, Arbeloa, Marchena
Középpályások: Fabregas, Martínez, Mata, Navas, Alonso, Xavi, Busquets, Silva, Iniesta Támadók: Pedro, Villa, Torres, Llorente
2014: Kapusok: Casillas, Reina, De Gea
Védők: Albiol, Juanfrán, Alba, Ramos, Piqué, Azpilicueta, Martínez
Középpályások: Busquets, Xavi, Alonso, Iniesta, Silva, Cazorla, Fábregas, Koke, Mata Támadók: Costa, Villa, Torres, Pedro
A hispánoknál ugyanaz állapítható meg, mint a korábbi két esetben. A keret nagyon kis mértékben cserélődött ki, miközben a világbajnoki cím idején pont jó korban lévő labdarúgók öregedtek 4 évet. A padon akkor sem volt változás, Vicente del Bosque maradt a tréner és az elképzelések, a taktika sem lett más. Az eredmény pontosan ugyanaz, mint a franciák és az olaszok esetében: kiesés a csoportkörben, egészen pocsék játékkal.
A 2014-es VB-t pedig nem más nyerte, mint az akkor már jó ideje a cél közelében lebegő korosztályt felmutató Németország. Müller, Khedira, Özil, Boateng vagy Neuer elsőként itt tűnt fel igazán a topfutball színpadján, majd az idősebb és tapasztaltabb társaikkal – Schweinsteiger, Lahm, Mertesacker, Klose – együtt fejlődtek. VB bronzérmen, EB döntőn és elődöntőn vezetett az út végül a 2014-es argentinok elleni világbajnoki címig, amit az a remek együttes joggal kapott meg. A játékosok a már sokszor említett jó korban voltak, hosszú ideje finomítgatta a csapat a taktikáját, ami ráadásul messze a legmodernebb és legjobban kidolgozott volt a mezőnyből; ha másra nem is, a brazilok 7-1-es kivégzésére minden futball szerető ember emlékezni fog. Majd miután azt láttuk, hogy a visszavonuló öregek helyét remek fiatalok veszik át és a csapat nem sokat változott, ugyanolyan jó, mint volt, Németország egyértelmű esélyesként érkezett az orosz tornára. Mielőtt tovább megyünk, vizsgáljuk meg utoljára is a két torna keretét.
2014: Kapusok: Neuer, Weidenfeller, Zieler
Védők: Boateng, Hummels, Mertesacker, Höwedes, Durm, Ginter, Mustafi
Középpályások: Lahm, Kroos, Schweinsteiger, Khedira, Grosskreutz, Götze, Özil, Kramer Támadók: Müller, Klose, Podolski, Schürrle, Draxler
2018: Kapusok: Neuer, Ter Stegen, Trapp
Védők: Boateng, Hummels, Rüdiger, Süle, Kimmich, Hector, Plattenhardt, Ginter
Középpályások: Kroos, Khedira, Rudy, Gündogan, Goretzka, Özil
Támadók: Draxler, Brandt, Reus, Müller, Gomez, Werner
Akik ilyen hosszú ideig is velem maradtak és olvassák, azok már tudják mi következik: a keret alig cserélődött ki érdemben, miközben a játékosok idősebbek lettek. Joachim Löw ült ugyanúgy a padon, és Löw ugyanazzal a felállással és taktikával akarta levezényelni ezt a Világbajnokságot is. Ennek az eredménye a Mexikó és Dél-Korea elleni vereség, illetve a csoportból való kiesés lett. A németek korábbi kreatív, pontosan kimunkált és nagyon lendületes támadójátéka nyomokban sem volt fellelhető; taktikai hibákat halmoztak egymás hegyén-hátán, a középpályás védekezés nem létezett, miközben Löw ugyanúgy reagált a dologra, mint ahogyan korábban Lemerre, Lippi, majd Del Bosque: elkezdte kicserélgetni a játékosokat, kisebb taktikai utasításoktól eltekintve ugyanazzal a stratégiával.
Nyilvánvalóan nem csak azon múlt ezen együttesek bukása, amit most végig tárgyaltunk. Belső konfliktusok, szerencsétlen helyzetek és komolyabb hiányosságok is szerepet játszhattak, azonban ekkora minta mellett egy tény könnyedén megállapítható. A 21. század Világbajnokságainak címvédői mind beleestek ugyanabba a hibába. A csúcsra járatott korosztályuk kifutásának kezdetét nem vették komolyan és úgy gondolták: a sikeres recepten ne változtass, működni fog magától is. Mi sem lehetett ennél nagyobb butaság. A futball a hosszú története során rengeteg változáson ment keresztül és bár a válogatott színtér lassabb ezen a téren, 4 év nagyon hosszú idő ahhoz, hogy egy csapat a babérjain üljön. Még nem tudni ki lesz az idei világbajnok, de az bizonyos, hogyha nem akar majd beleesni ebbe a gödörbe, akkor egy másik utat kell találnia.
